Szabadság miatt zárva

Aki olvasta már az írásaimat, az tudja rólam, hogy előző köztársasági elnökünk megnyilvánulásaitól időnként a hajam téptem. Vagy meg sem szólalt, vagy ha mégis, rosszkor szólt, és nem mindíg azt mondta, ami elvárható lett volna tőle. 

Az első számú közjogi méltóság legfontosabb feladata a társadalmi egyetértés fenntartása. Az én ízlésemhez képest ezt a feladatot csapnivalóan végezte, mert még csak nem is titkolta lojalitását, sőt mi több szimpátiáját a most kormányon lévő pártok iránt. Akkor persze még nem tudhatta, hogy kígyót melenget a keblén.  Ilyen előzmények után nagy meglepetést okozott számomra Sólyom Alkotmánybíróságot féltő állásfoglalása. Kár, hogy ezt egy szűk körben fogalmazta meg (bár legalább hű maradt magához, hiszen megszólalt, és kivételesen fontos, és helytálló megállapítást tett, csak időzítéssel és a helyszínnel lőtt mellé). Sokkal előbb és sokkal nagyobb nyilvánosság előtt kellett volna elmondania ezeket a szavakat. Nem azért, mintha akkor a kormánypárt letett volna az Alkotmánybíróság lerohanásának tervéről, hanem azért, hogy az istenadta nép még gondolkodni képes része talán felfogta volna, hogy itt már nem babra megy a játék.

Mélységesen felháborít, hogy a jogászok, a bírák, az ügyészek, az ügyvédek és az összes nagytudású,  jogi végzettségű értelmiségi hallgat.  Mint egy bűzlő kupac lócitrom a gazban.
Ha azok az emberek, akik oly büszkék tevékenységük társadalmi hasznosságára, képesek  lapítani, sunnyogni, és megalkuvó módon még bólogatni is arra a kormányzati törekvésre, ami a demokrácia lassú, - talán nem is olyan lassú - ámde következetes felszámolását vetíti előre, akkor mi lesz a társadalom alsó rétegeivel. Őket ki védi meg? Az ő érdekükben ki emeli fel a szavát? Tán csak nem a szintén lapító szakszervezetek? 

De lehetséges, hogy tulajdonképpen minden rendben van, csak én érzem úgy, hogy közeledik a vihar. Nagyon nagy a csend.