Mesék Seholsincsországból I.

Kedves gyerekek!

Ahogy már megszokhattátok tőlem, szívesen mesélek nektek, hogy esténként hamar elaludjatok.

Vagy azért, mert olyan szép a mese, hogy eláraszt benneteket a nyugalom, vagy azért, - és az esetek nagyobb részében sajnos inkább erről van szó - mert a hallottaktól olyan idegesek lesztek, hogy inkább álomba menekültök, és addig míg alszotok, legalább nem kell gondolkodnotok a dolgokon. 

Hiába minden! A téma az utcán hever a kutyakaki és a használt rágó mellett, úgy hogy nehéz lenne úgy tenni, mintha minden csupa madárfütty és szivárvány lenne. Arról nem beszélve, hogy természetemnél fogva a realitás talaján állok, tehát ha nem érdekel benneteket a valóság, akkor inkább nézzétek a JimJam tévé műsorát, vagy valami könnyes-nyálas-romantikus filmet Braziliából.

Első mesémben bemutatom nektek Seholsincsországot, ami egy képzeletbeli ország, ahogy a neve is mutatja.
Seholsincs országban dolgos-szorgos emberek milliói éldegéltek többé-kevésbé a létminimum fölött, vagy valamivel alatta, de elérhetetlen távolságra az emberi méltósághoz szükséges anyagi feltételektől.  Ez így ment már jó ideje Seholsincsországban, ezért a szorgos-dolgos emberek már piszkosul unták a banánt. Eljárkáltak mindenféle gyűlésekre, és együtt harcoltak vezetőik ellen, akikkel egyáltalán nem voltak megelégedve. 

Újdonsült társaik között jól érezték magukat, és itták szavaikat, hiszen csupa szépet, és jót ígértek nekik. Együtt harsogták a jelszavakat, és együtt jutottak arra döntésre, hogy a tolvajokat - akik miatt koldusbotra jutottak - rács mögé dugják, hogy soha többé ne tudjanak lopni a közösen megszerzett javakból, és hogy végre nekik is több maradjon a fizetésükből a számlájukon.

 A zemberek - mert akkor már így hívták őket - tehát elhatározták, hogy jól elzavarják sok éve uralkodó vezetőiket, és helyettük egy becsületes, igazmondó csapatot küldenek Seholsincsország képviselőházába, akik majd kizárólag az ő érdekükben tevékenykednek.
El is érkezett a választás napja, és a tömeg győzedelmeskedett a zsarnokok felett, akik már aznap este elkezdtek rettegni, hogy jaj-jaj, most mi lesz?

Aztán hamarosan közhírré tétetett, hogy Seholsincs országban igazából forradalom zajlott, de nem is akármilyen ám! Hanem fülkeforradalom, amelynek csodájára járt az egész világ. Ilyet még senki sem hallott az Óperencián innen és túl! Még az Üveghegyeken túl is csak ámultak és bámultak a népek, hogy na még ilyet!
Aztán teltek múltak a napok, és a zemberek végre meglelték régen áhított nyugalmukat. Azt vették észre, hogy még a nap is máshogy süt, mint a forradalmat megelőző időkben (azt az apróságot meg igazán elhanyagolhatónak találták, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem süt a nap, sőt, egyfolytában undok, esős az idő, és befagy a seggük a hidegben) . 

Csak élvezték a győzelmet, és mámorosan itták az új vezérek minden egyes szavát. Hamarosan észrevették, hogy körülöttük csendesebbek lettek a többiek. Nem morgott senki hangosan a buszon, hogy a rohadt életbe, már megint felemelték a benzin árát a büdös kommunisták! Gyanakodni kezdtek, vajon mi lehet ennek az oka, hiszen a benzin ára ugyanúgy emelkedett, mint a forradalom előtt, de elhessegették maguktól a kételyeket.
Gyanakvásuknál sokkal nagyobb volt afölötti örömük, hogy végre a megfelelő embereket segítették a hatalomba, akik majd megmutatják, hogyan is lesz kolbászból a kerítés. Azóta is minden nap ezzel az édes gondolattal hajtják álomra a fejüket, ajkukon pedig szelíd mosoly játszik.

Aludjatok ti is, álmodjatok szépeket. Hamarosan visszajövök, és folytatom a mesét Seholsincsország csodálatos, ámbár kissé együgyű lakóiról, a zemberekről.