Ez a szösszenet éppenséggel egy kicsit sem mulatságos, sőt inkább siralmas tény apropójából született. A világot ismételten sokkoló, és egyre mélyülő pénzügyi válság fenyegető réme miatt egyre több ember torka szorul össze nap mint nap.
A híreket hallgatva semmi jóra nem számíthatnak sem a munkanélküliek, sem azon szerencsések, akiknek ugyan van még állásuk és fizetésük, de nem tudják meddig dolgozhatnak még, és keresetükből hogyan tudják kigazdálkodni a mindennapokat.
Akiknek még egy kis devizahitel is keseríti az életét, immár kezdik úgy érezni, mintha egy hosszú, nyomasztó álom részesei lennének, amiből minden igyekezetük ellenére képtelenek felébredni. A nap minden órájában azzal szembesülnek, hogy helyzet sokkal rosszabb, mint amit még el lehet viselni, hiszen mindez valóság, és nem álom. Amikor egy hete a svájci frank árfolyama a 270 Ft-ot elérte, az én fejemben is megszólalt a riasztó, és csillapíthatatlanul vijjogott abban a reményben, hogy majd valaki kikapcsolja. Hogy valaki majd csak lesz a kormányoldalon, aki szükségesnek tartja, hogy mondjon néhány megnyugtató szót azoknak, akik hozzám hasonlóan bénultan állnak, és csak néznek ki a fejükből a tehetetlenség tudatában.
Hiszen van egy kormányunk, amely kétharmaddal pillanatok alatt lebontott mindent, ami a rendszerváltás óta az ország intézményrendszerének demokratikus működését biztosította. Ehhez képest ez a kormányzat több, mint egy év alatt képtelen volt bármilyen gazdasági intézkedést hozni, amely legalább koherensnek tűnik, és megmutatja a gondolkodás irányát. Ehelyett a gondolkodás hiányát láthatjuk, azt viszont egyre erőteljesebben. Eljött tehát a nap, amikor a kormányfő úgy érezte, itt az ideje, hogy végre megszólaljon.
A vélemények eltérőek a miniszterelnök nyilatkozatáról, és ahogy az már lenni szokott, az elemzők is eltérően vélekednek róla. A magam részéről nem tudtam olyan nyugodtan fogadni a szavait, ahogy előzetesen elhatároztam (mindíg megfogadom, hogy nem húzom fel magam akkor sem, ha ordenáré marhaságokat beszél, hiszen ehhez már volt időm hozzászokni előző kormányzása alatt, és ellenzéki évei idején).
Sajnos olyan szinten bosszantott a nagy semmi, ami a száján kifért, hogy késztetést éreztem azonnal kiírni magamból az indulatokat. Hogy létezik, hogy még van valaki ebben az országban, aki komolyan veszi orbán szavait? Tartalmilag zéró, és ami mégis kiderül, az a lecsúszott, vagy lecsúszóban lévő emberek számára egyenlő a teljes K.O.-val. A "nagyformátumú" nem hajlandó felülbírálni az egykulcsos adóról hozott döntését, és nem hajlandó elismerni ennek súlyos következményeit. Százmilliárdos megszorítást helyez kilátásba, (ami még akkor is megszorítás, ha a nyelvét elharapja inkább, mint kimondja ezt a szót, ráadásul mások szerint lesz az kétszázötven-milla is) amit ki tudja ezúttal melyik társadalmi rétegtől szándékozik bevasalni?
A koherencia teljes hiánya a kormány egész működésére jellemző, ami alól kizárólag a demokratikus jogállam intézményeinek felszámolása kivétel. Ahogy a "helyzet fokozódik", a kormányoldalról nyilatkozók - különösen a kormány,- és miniszterelnöki szóvivők - beszédstílusa, hanghordozása egyre inkább kezd hasonlítani annak a jó tanulónak a feleletéhez, aki agyilag ugyan fel nem fogja miről beszél, de csak mondja, és mondja, hiszen szóról szóra betanulta a leckét. Az ilyenfajta információkkal azonban van egy kis probléma. Egy idő után feltűnik a hallgatóságnak, hogy régen túlhaladott a kérdés, és az adott válasz már nem érvényes.
Ekkor pedig kiderül, hogy amit eddig igazságnak hitt, az ismét csak szimpla hazugsággá nőtte ki magát.
Ma már mindenki tudja, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. Szólni kéne a kormánynak, mert úgy tűnik, még nem értesült erről!
